A HADAKOZÓ SZÉKELYSÉG -TÖRTÉNELMI RÉSZLETEK

Székelység és katonáskodás szétválaszthatatlanul összefonódtak egymással a történelem során. Fokozottan érvényes ez a megállapítása középkorra nézve, amikor „Csaba népének” szinte egyetlen, legfőbb kötelezettsége a katonai szolgálat volt. Ez jelentette kiváltságainak társadalmi emelkedésének az alapját, majd pedig a legfőbb biztosítékát. A székelység katonai erejére, hadviselésben való jártasságára minden időben szüksége volt a magyar királyoknak. Nem véletlen, hogy az írott forrásokban való megjelenésük is hadi eseményekhez: az 1116. évi Orsova menti és az 1146. évi Lajta menti csatákhoz kapcsolódik. 

Mind a két alkalommal a magyar sereg könnyű lovas, íjász elővédjét alkották  A németekkel vívott 1146-os ütközet leírása során a magyar krónika egyértelműen közli róluk (és a velük együtt harcoló besenyőkről), hogy „szokás szerint a magyar csapatok elött jártak” Meglepőnek tűnhet, hogy a magyar kútfő mind a két alkalommal pejoratív jelzőkkel – „igen hitvány”, „nagyon rossz” – látja el az elővédet. Annál inkább feltűnő ez a következetes dehonesztálás, mert az elfogulatlan kortárs külföldi krónikások, a cseh Cosmas Pragensis és a német Freisingi Ottó elbeszélései arról tanúskodnak, hogy a székelyek és a besenyők mind a két alkalommal vitézül helytálltak az ellenséggel szemben.

 Az Orsova menti csatában ők hajtották végre a magyar sereg egyetlen sikeres hadmozdulatát, a Lajta menti ütközetben pedig a túlerőben levő nehézfegyverzetű német csapatokkal kerültek szembe, amelyek a könnyűlovas elővédet ispánjaikkal együtt legázolták. A későbbi magyar krónikás véleményét tehát nem a székelyek és a besenyők lagymatag katonai teljesítménye motiválta, hanem a történelmi igazságtól független szempontok: a csatlakozott segédnépi feladatkört betöltő, könnyű fegyverzettel harcoló elõvéd iránti lenézés szólal meg az íróból, aki ráadásul még a fősereg hibáit is a székely–besenyő kontingens nyakába akarta varrni.

A székelyek kivették részüket az ország határaitól messze zajló hadjáratokból is. 1210 körül a bolgár cár, Aszen Boril (1207–1218) érdekében Bulgáriában vitézkedtek s ugyanide vezérelte őket a hadiszerencse 1228-ban is. II. András 1217. évi keresztes hadjáratának a résztvevőiként pedig messzi vidékre, a Szentföldre is eljutottak A középkori székelység hadtörténelemnek talán a legdicsőségesebb– utóbb legendássá vált – fejezetét a moldvai tatárok ellen 1345-ben és azt követően vezetett győztes hadjáratok jelentik .

Nem lehetne kifejezőbben és költőiében megfogalmazni a székelyek külhoni hadjáratokban hozott áldozatait, mint ahogyan ezt ők maguk tették II. Ulászló királyhoz (1490–1526) írott panaszlevelükben: „midön Magyarország szent királyai felkértek bennünket, az ország oltalma érdekében minden egyes hadjáratukban és hadrakelésükben részt vettünk és elődeink vére bőven folyt a különböző országokban, úgymint Moldvában, Havasalföldön, Szerbiában, Törökországban, Horvátországban, Bulgáriában, és sok patak áradt meg vérünktől, tagjainkból és csontjainkból pedig halmokat emeltek”

Természetesen a székelyek nemcsak külföldön jeleskedtek, hanem kivették részüket az ország közvetlen védelméből is. Számos adat igazolja, hogy a kezdetektől fogva részesei voltak a határvédelemnek. A XIII–XIV. századi forrásokból kimutatható magyarországi telepeik az akkori országhatár közelében helyezkedtek el ami önmagában jelzi, hogy bármilyen irányú támadás esetén az elsők között vették fel a harcot a behatolókkal. Az Erdélybe történő telepítésben is fontos szerepet játszottak a határvédelmi megfontolások.

 Ez a szerepkör azután a magyarországi székely telepek beolvadását és a Székelyföld kialakulását követően is megmaradt, mivel az Erdély keleti végéin egy tömbben megtelepedő székelység főszerepet játszott az ebből az irányból érkező ellenséges támadások elhárításában. Külföldi források utalnak az 1241–1242. évi tatárjárást követő védelmi intézkedésekre, melyek révén a székelyek és a románok megerősítették és lezárták az erdélyi hágókat

Részletes leírás maradt fenn IV. (Kun) László király (1272–1290) oklevelében az aranyosi székelyeknek a lázadó kunok, majd pedig az 1285-ben újból az országba törő tatárok elleni sikeres harcairól Súlyos következményekkel járt – nemcsak a székelység, de az egész ország számára – a török balkáni térhódítása. Az első összecsapásokra még I. (Nagy) Lajos uralkodása alatt (1342–1382) került sor. 

A magyar uralkodó 1375-ben indított hadjáratot a hűtlenné vált és a törökökkel szövetkező havasalföldi vajda ellen. A több színtérre is kiterjedő, nehéz harcok egy része közvetlenül a Székelyföld közelében zajlott, s biztosra vehető, hogy ezekből, s a végső sikerből a sokat hadakozó népesség is jócskán kivette a részét.  Lajosnak még sikerült elhárítania a török veszélyt, amely igazán komollyá csak 1389-et követően, a szerbek rigómezei végzetes veresége után vált. 

Az oszmánok ettől kezdve már közvetlenül a Magyar Királyság határainál álltak, s gyakran indítottak pusztító portyákat az ország területére. Ezek a rablóhadjáratok egyaránt sújtották a Délvidéket és Erdélyt is. A török visszaszorításával, illetve Európából történő kiuzésével kapcsolatos reményeket a Zsigmond király (1387–1437) vezette keresztes hadjárat nikápolyi kudarca (1396) szertefoszlatta, így együtt kellett élni az állandósult veszéllyelés az örökös hadakozással. Ennek következtében nőtt a székelység katonai igénybevétele, ami egyúttal fokozott anyagi terheket is jelentett.

A sokat próbált népesség állandó szereplője lett a keleti határok közelében vagy éppen az ország területén zajló harci cselekményeknek. Részt vettek például a hűtlen István moldvai vajda ellen indított 1394. évi hadjáratban is. Zsigmondnak közvetlenül a háború befejezése után, 1395. február 12-én kiadott oklevele szerint “a nagyságos férfiú, Kanizsai István, akkoriban székelyeink ispánja, társaival és embereivel, valamint székelyeinkkel együtt bevonulásunk elött” Moldvába hatolt, hogy biztonságossá tegye a királyi haderő útját. 

A székelyek tehát ekkor is szokásos elővédi feladataikat látták el ispánjuk vezetése alatt, aminek meg is lett az eredménye: Zsigmond meghódolásra késztette (legalábbis egy időre) hűtlen vazallusát. Nem minden katonai akció végződött azonban ilyen szerencsésen. 1421-ben török betörés sújtotta a Barcaságot, a védekezésre felvonult szász és székely sereg Brassó falainál vereséget szenvedett. 1432-ben a törökök havasalföldi segédcsapatokkal támadtak a Szörénységre, majd ezt követően a Barcaságra, s most már a Székelyföld sem kerülte el a sorsát, súlyos károkat szenvedett a dúló-fosztogató ellenségtől.

Részt vettek a székelyek ispánjaik vezetésével az 1437 nyarán kirobbant erdélyi parasztfelkelés leverésében, valamint a külső és a belső ellenséggel (a törökkel és a parasztokkal) szembeni közös fellépést szolgáló kápolnai unió megkötésében és annak tordai megerősítésében. A felkelt parasztság számára azután mintául szolgáltak a székelység régi szokásai és társadalmi berendezkedése, a szabadságára féltékenyen ügyelő nép azonban nem vállalt közösséget a jóval alacsonyabb társadalmi státusszal rendelkező jobbágysággal.

A parasztháború csak rövid közjátékot jelentett a hadakozószékelyek számára. A legfontosabb elfoglaltságot továbbra is a török ellenes harcok jelentették. Hunyadi János vezetésével, majd pedig fia, Mátyás uralkodása alatt (1458–1490) sokszor nyílt alkalma a székelységnek, hogy katonai erényeiről és a hadviselésben való jártasságáról újra és újra tanúbizonyságot tegyen, mint ahogyan történt ez a Hunyadi által Gyulafehérvár mellett 1442-ben aratott győzelem, illetve a Kinizsi Pál vezetésével 1479-ben Kenyerezőnél kivívott diadal esetében is.

A székelyek a török elleni védekezés nélkülözhetetlen elemét képezték, joggal írhatták hát fentebb már idézett panaszos levelükben II. Ulászlónak a következőket: “Az ország többi határát sok ezer forint költséggel kell megvédeni, és nagy mennyiségű pénzt kell az ország biztonságára fordítani, mégsem lehet azt a pusztulástól megóvni. Mi viszont Felséged országát mindenféle hadiadó nélkül, sok testvérünk halála és sok vér hullatása árán Felségednek érintetlenül megőriztük”. A szinte állandó háborúskodás azonban nemcsak sok véráldozatot követelt, de súlyos anyagi terhet is jelentett, s hozzájárult a XV. századtól felszínre törő társadalmi feszültségek elmélyüléséhez. Kezdetben a csatlakozott katonai segédnépekre jellemző feladatokat ellátó székelyek könnyű lovas íjászként teljesítettek szolgálatot.

 A határvármegyék, vármegyék szervezetébe voltak beosztva, társadalmi státuszuk meglehetősen alacsony volt a fennmaradt okmányok szerint

Kiváltságolásuk a steppei eredetű katonai segédnépek szerepének a felértékelődésével vette kezdetét, de ez a folyamat csak az Erdélybe telepített, s ott végleges lakhelyet nyert székelység esetében vált teljessé.  Az önkormányzatot a vármegye szervezettől független székrendszer testesítette meg, amely egyúttal önálló katonai szervezetet is jelentett. A Székelyföld élére a király által kinevezett méltóság viselő, a székely ispán nemcsak a közigazgatás és a bíráskodás, de egyúttal a katonai ügyek legfőbb elöljárója is volt. Háború esetén ő vezette hadba a székelyeket, békeidőben pedig lustrát tartott, ügyelt a hadrafoghatóság megfelelő szinten való tartására.

 Az ispánon kívül aki a királyi hatalmat képviselte – saját katonai elöljárókkal is rendelkezett a székelység. Ezek közül a minden székben megtalálható hadnagy (maior exercitus) volt a legjelentősebb. Elsősorban katonai feladatokat látott el (lustrálás, hadba vonuló széki sereg vezetése), de közigazgatási és bíráskodási jogkörrel is rendelkezett. Nem lehet véletlen, hogy a széki tisztviselők közül éppen a hadnagy bukkan fel legkorábban a forrásokban: elsőként Károly Róbert egy 1324. évi oklevelében. A tisztség elnevezése hosszas ingadozást követően a XV. század közepe után a kapitánynál (capitaneus) állapodott meg.

 A végleges megtelepedést követően, a XIV. század során az addigi jogi egység bomladozni kezdett a vagyoni differenciálódás következtében. A székely társadalmon belül egy rendies jellegű fejlődés indult meg (erre utal az 1336 óta feltűnő trium generum Siculorum, a „székelyek három neme” kifejezés is), ami ellentétbe került a társadalmi egyenlőség makacsul védelmezett, de egyre inkább fikcióvá váló eszméjével.

A vagyoni különbségek növekedése kihatott a katonáskodásra is. A korábban könnyű lovasként harcoló székelyek közül sokan voltak olyanok, akik már csak a gyalogosan tudtak hadba vonulni. 1473-ra e különbségek már odáig jutottak, hogy Mátyás szükségesnek látta megparancsolni a székely ispáni tisztet is betöltő Mérai Magyar Balázs erdélyi vajdának és helyetteseinek, hogy „hű székelyeink körében késedelem nélkül általános szemlét tartva külön jegyzékbe foglaljátok saját állapotukban az előkelőktől származó lovasokat, akik állandó megkülönböztetésül lófőknek fognak neveztetni, a gyalogosokat pedig egy másik jegyzékbe, amelyet az előkelők közül senki sem változtathat megsaját megítélése alapján, különben örök gyalázatot von magára”.

Akik elszegényedtek, nehezebben tudták magukat megfelelő fegyverzettel ellátni, ami viszont veszélyeztette a hadrafoghatóságot, illetve a hadsereg hatékonyságát. Ez a tapasztalat szülte aggodalom érezhető az 1463-ra keltezett erdélyi hadiszabályzat rendelkezésén is: „Nehogy azonban a mozgósítás során vagy háború esetén hiány támadjon, az egyes székek kapitányai kötelesek békeidőben – mégpedig nem nagyon ritkán – a fegyverek és az egyéb fölszerelés megvizsgálását elvégezni” 

A társadalmon belüli növekvő ellentétek a XV. századtól kezdődően felkelésekhez vezettek: a székely fegyverek most már nemcsak a külső ellenség, hanem egymás ellen is fordultak. 1499-ben II. Ulászló megerõsítette a székelyek kiváltságait, és részletesen szabályozta hadakozási kötelezettségüket. Ez sem vetett véget azonban a feszültségeknek, sõt pár év múltán, 1506-ban a törvénytelennek ítélt ököradó miatt Csaba népe – történetében először – fegyveresen fordult szembe az uralkodóval, s kezdeti sikerek után csak a király által küldött jelentős haderő tudta a lázadást elfojtani.  A székelyek felkelése egyértelmű jele volt a középkori, egyre inkább archaikussá, sőt anakronisztikussá váló társadalmi viszonyok feltartóztathatatlan bomlásának, az azokat kifejlesztő és fenntartó történelmi körülmények megváltozásának ,egyúttal vészjósló előszele is volt a jó félévszázad múlva kitörő, mindent elsöprő viharnak.

A középkori székely társadalomnak és a szabadságjogoknak véget vető megmozdulásra János Zsigmond (1540–1571) alatt, 1562-ben került sor. Az évszázados elégedetlenségen és feszültségeken túl a felkelés közvetlen oka Habsburg Ferdinánd, illetve hívei szervező tevékenységében látható, akik kihasználva a székely szabadság szempontjából sérelmes korábbi intézkedéseket, eredményesen hangolták a nehéz helyzetben levő erdélyi fejedelem ellen az elégedetleneket. 

Az udvarhelyi székely nemzetgyűlés nem fogadta el János Zsigmond békementő kísérletét (a lázadáshoz egyedül Aranyosszék nem csatlakozott), így kitört a háború. A székely erők két részre váltak: a nagyobbik sereg Holdvilágnál ütött tábort, s vereséget mért az ellene küldött Majlád Gábor fogarasi várnagy vezette hadra, miközben a kisebbik seregrész Marosvásárhely felé haladt. Ez utóbbi ellen János Zsigmond újabb csapatokat küldött, maga pedig erőinek zömével a nagyobbik tábor ellen indult. A kisebbik székely had vereségének a hírére a Holdvilágnál táborozó fősereg vezéreit önként kiadva szétoszlott.

A megmozdulás leverését követően a segesvári országgyűlés megszüntette a még megmaradt kiváltságok szinte egészét, véget vetve ezáltal a székely középkornak. Az 1562. évi felkelés szomorú záróakkordját jelentette a középkori székelység sok dicsőséget termő hadakozásának.

Forrás: http://adatbank.transindex.ro